Dr. Petrássy Miklós bányamérnök életútja
1941. október 2-án született Miskolcon, mélyen hívő görög katolikus családban. Édesapja, Dr. Petrássy Miklós honvédorvos, végigharcolta a II. világháborút, helytállásáért, emberségéért 1992-ben posztumusz vezérőrnaggyá léptették elő. Nagyapja, Petrássy Szilárd görög katolikus esperes, Szárazkéken (ma Baktakék) állt Isten szolgálatában.
A háború után a család néhány évet Szárazkéken töltött, majd visszaköltöztek Miskolcra. A Földes Ferenc Gimnáziumban érettségizett 1960-ban. A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem bányamérnöki karán szerzett diplomát (egyetemi évek 1960-65). Még az év (1965) augusztusában megházasodott, felesége, Petrássy Márta, férje élete végéig jóban-rosszban kitartott mellette.
A Tatabányai Szénbányák Vállalat alkalmazásában kezdetben beosztott mérnökként, majd főmérnökként dolgozott. Kiváló elméleti felkészültségéről tanúskodik számtalan szabadalma, a modern bányagépek tatabányai bevezetése, a megszerzett egyetemi doktori fokozat. Előzőeknél azonban büszkébb volt gyakorlati tevékenységére, elsősorban a Nagyegyházi Bányaüzem főmérnökeként eltöltött évekre.
Bányamérnöki pályafutásának a magyar szénbányászat megszüntetése vetett végett a 80-as évek végén. Az utolsó években a Központi Bányászati Fejlesztési Intézet vezérigazgató-helyettese, majd vezérigazgatója volt.
1990. és 2010. között aktívan részt vett a helyi közéletben Tatabányán. 1990- 2006. között önkormányzati képviselő volt az általa alapított és vezetett Független Tatabányai Védegylet „színeiben”. Nem (helyi) politikus, hanem „közéleti ember”, lokálpatrióta volt, soha nem került a „győztesek”, a hatalom oldalára, így terveit mindig csak nagy küzdelmek árán tudta valóra váltani.
A szénbányászat magyarországi felszámolása után kötelességének tekintette a bányász hagyományok őrzését. Mint írta:
„A hagyományok őrzését a múló idő hozza, amikor a visszatekintést, az elődök kincseinek továbbadását a hagyományőrzők kötelezettségnek tekintik. A bányász hagyományokkal való törődés is a bányászat – elfogadhatatlan – múlásával jelentkezett e sorok írójánál.”
„Az igazi hagyomány mindaz, amit a bányász múltunkból emlékeinkben őrzünk. Számomra a tatabányai feledhetetlen emlékű XII/a, XV/a, XV-ös aknák, a nagyegyházi bányaüzem szénmezői, de leginkább bányász társaim. Mindaz, amit a hagyományokon keresztül tettünk, Szent Borbála tisztelete, őértük való.”
Szigorú, de igazságos vezetőként, kollégaként szerették és tisztelték bányásztársai, akinek elsődlegesen a bajtársa volt. A legutóbbi időkig sem lehetett végigmenni az általa annyira kedvelt tatabányai Kond Vezér utcai piacon, hogy meg ne szólították volna, egy – egy kedves szót ne intéztek volna hozzá, vagy idéztek volna fel múltbéli anekdotát.
1992-ben kezdeményezésére, társaival létrehozta a Szent Borbála Alapítványt, melynek kuratóriumi elnöke (és valójában az alapítvány tevékenységének tényleges mozgatórugója, szervezője) volt.
Önkormányzati képviselőként ill. a Szent Borbála Alapítvány kereteit felhasználva számos tatabányai köztéri szobor felállítását kezdeményezte és létrehozásukat véghezvitte:
• Szent Borbála egészalakos bronzszobra;
• Gróf Esterházy János egészalakos bronzszobra;
• 1956-os forradalom és szabadságharc emlékműve;
• Gróf Eszterházy József Antal bronz lovasszobra;
• Dr. Gál István bányaigazgató bronz mellszobra;
• Életfa szobor- Emese álma;
• Kós Károly bronz dombormű,
• Aradi vértanúk kopjafái,
• Katyn-Szmolenszk áldozatainak emlékműve (kopjafa).
A bányásztársaihoz viszonyulását jól jellemzi a Szent Borbála szobor avatásakor elmondott beszéde (részlet):
„Ezzel a szoborral emlékezünk a múltra, a bányáinkra. Emlékezünk a vágatainkra, siklóinkra, ereszkéinkre, fejtéseinkre. Emlékezünk azokra a harcokra, melyeket az ember vívott a természet erőivel. Vízzel, tűzzel, sújtóléggel. Emlékezünk e szoborral azokra a hősökre, akik életüket adták 1919-ben majd 1956-ban. Bányász hősök ők. Emlékezünk a bányanyitásokra, emlékezünk a technikusokra, mérnökökre, akik híre messze túlhaladt e város határain. Büszkén mondhatom, világhírre tettek szert. Emlékezünk azokra, akik munka után már nem jöhettek fel. Üzen a szobor a jelennek: akik még a bányában dolgoznak, ne hagyják abba. Olyan hittel és akarattal dolgozzanak, ahogy elődeik tették. Emlékezünk és üzenünk a jelennek, a bányászember mer és tud büszkén ünnepelni. Üzenünk a jövőnek e szoborral, a földnek kincsei Istentől valók, és üzenjük azt is, e teremtés az ember számára történt. Üzenjük a tatabányai polgároknak, és a világon mindenkinek, Tatabányán vannak, voltak és lesznek bányászok!”
Két gyermeke született, Márta 1970-ben, Miklós 1971-ben. Három unokája van, Anna, Kata és Zita.
Nyugdíjas éveit Tatán töltötte. A helyi madárvilág, a tatai vizek állapota foglalkoztatta. Lehetőségei szerint – a bányamérnöki időkből származó rendkívüli elméleti és gyakorlati tudásával – segítette, ill. tudta segíteni a tatai forrásokat és a Tatai –medence karsztvízkészletét védő civilek munkáját. A halálát megelőző néhány hónap betegeskedést közvetlenül megelőző időkig megőrizte kiváló, érintetlen szellemi frissességét, aktivitását, fizikai erejét.
Igazi, régi vágású úriember és „klasszikus” családfő volt. Családtagjai iránt érzett mérhetetlen szeretete és segítőkészsége páratlan volt, rá mindig, mindenben lehetett számítani.
2024.04.23-án hunyt el, a soproni Szent Mihály temetőben nyugszik.